Nem a gyengeség.
Nem a kudarc.
Nem az, hogy hibázol.
A háttérben leggyakrabban ezek az okok állnak:
1. Gyerekkori elvárások és kritikák
A gyerekkorban hallott, látszólag ártalmatlan mondatok — például a „Légy ügyesebb!”, „Ne sírj!”, „Figyelj jobban oda!” — gyakran úgy épülnek be, hogy később már belső igazságként működnek tovább, és észrevétlenül olyan mércévé válnak, amelynek folyamatosan próbálsz megfelelni, még akkor is, ha már rég nincs szükség rájuk.
A probléma nem az, hogy kritikát kaptál. A nehézség ott kezdődik, amikor ez a mondat belül valósággá válik számodra.
2. A túl erős belső kritikus
A belső kritikus általában nem önmagában a szigorúságból születik, hanem abból a régi félelemből, hogy a hibáid miatt elveszíthetsz valamit vagy valakit, így idővel védekező mechanizmussá válik; és bár a szándéka az, hogy megóvjon, valójában gyakran épp azáltal hátráltat, hogy minden lépésedet túlzott óvatossággal és bizonytalansággal színezi.
3. A dicséretek leperegnek rólad
A dicséret azért nem tud megmaradni benned, mert nincs hozzá meg a belső biztonság, amely befogadná; így hiába mondják többen is, hogy ügyes vagy, te mégis úgy érzed, mintha ezek a visszajelzések „nem rád vonatkoznának”, vagy mintha túlzottak lennének, mivel a saját értékeidet jóval kisebbnek látod.
4. A megfelelési kényszer
A megfelelési kényszer akkor épül be igazán mélyen, amikor hosszú időn át azt tanultad meg — kimondva vagy kimondatlanul —, hogy az értéked attól függ, mennyire felelsz meg mások elvárásainak, így az önbizalmad automatikusan külső visszajelzésekre épül, ahelyett hogy belülről táplálkozna.
5. A hibázástól való félelem
A hibázástól való félelem nem azért ilyen erős, mert nem engedhetnéd meg magadnak a tévedést, hanem azért, mert a hiba jelentéséhez kötöttél egy olyan belső történetet — például azt, hogy „akkor nem vagyok elég jó” —, amely sokkal nagyobb súlyt ad minden apró tévedésnek, mint amennyit valójában hordoz.